Az Indus völgye – 2. rész

Posted on by 0 comment

Kenoyer, aki Indiában, misszionárius szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, az elmúlt tizenkét évet a harappai ásatásokon töltötte. Kollégáival végzett munkája következtében a Harappáról kialakított komor, központilag irányított város képe lassan élettel teli, változatos metropolisszá alakul, ahol kézművesek, és világot járt kereskedők nyüzsögnek.

„Harappában sikerült felfedezni – mondja Kenoyer – hogyan alakulhattak ki az első városok.” A mezopotámiai szövegek szerint istenségek és templomai köré szerveződtek a települések, s amikor ásatások során megtalálták a szentélyek romjait, a tudósok már nem is kutattak tovább. „Feltételezték, hogy valóban így fejlődtek ki a városok, de ez még korántsem bizonyított tény” – állítja Kenoyer. Harappában még nem találtak a fényes mezopotámiai templomokhoz hasonlót. Kenoyer régészeti bizonyítékaiból az következik, hogy a város Kr.e. 3,300-ban a Ravi folyó – a pakisztáni és északnyugat indiai Indus szakasz egyik mellékfolyója – mellett található kis parasztfaluból fejlődött ki, s gazdag termőföldekre települt. A kiváló minőségű föld és folyamatos élelmiszer ellátás következtében a falu növekedésnek indult, de a városiasodásnak az adott nagy lendületet, hogy a település több fontos, kereskedelmi útvonal kereszteződésében feküdt.

A baluchistani és észak-afganisztáni felföldekről érkező kereskedők rezet, ónt és lapis lazulit hoztak ide, a déli tengerpartról rák és kagylóhéj érkezett, a Himalájából fát, Gujaratból féldrágaköveket, Közép-Ázsiából aranyat és ezüstöt szállítottak erre. Az árucikkek áramlása következtében a harrapaiak kereskedőként, kézművesként, de földművesként is jól megélhettek. Távoli vidékekről is érkeztek mesteremberek, hogy itt indítsák be üzletüket.

A város nyugodtan akadálytalanul terjeszkedhetett, s a vállalkozó szellemet csak tüzelte a számtalan nyersanyaghoz való könnyű hozzájutás. „A lápiszt két, a rezet három, a kagylót pedig még több forrásból szerezhették be – mondja Kenoyer. – Véleményem szerint, ha valakiben elég spiritusz volt, és új forrást fedezett fel több milliót is kereshetett Harappában. Ez nyújtotta a gazdasági alapot a gyors fejlődéshez és terjeszkedéshez.” A vállalkozó harappai kereskedők exportálták Mezopotámiába, Iránba és Közép-Ázsiába a finoman megmunkált Indus-völgyi termékeket, s fizetségképpen nemesfémeket és még több nyersanyagot szállítottak vissza a városba. Kr.e. 2,200-ra Harappa már 370 hektáron terült el, s lakóinak száma akár a 80,000-et is elérhette, ami megegyezik a mezopotámiai Ur város lakosságának nagyságával. Hamarosan a szomszédok is gyarapodni kezdtek. Az elkövetkező 700 év alatt az Indus-völgyétől 725,000 négyzetkilométeres körzetben mintegy 1,500 település ütötte fel fejét a szubkontinensen szétszórva.

A mezopotámiai városok kusza berendezkedésétől eltérően, az Indus-völgyi települések elrendezése szinte azonos tervet követett. Az utcákat és a házakat észak-dél és kelet-nyugat irányú hálón helyezték el, a falak és az épületek ugyanabból az egységes méretű téglából készültek. Még a korai, mezőgazdasági települések is ilyen hálós elrendezést követtek. „Az emberek szertartásos elképzelésekkel rendelkeztek a világmindenséggel és a világ rendjével kapcsolatban – közli Kenoyer. – Az Indus városai és a még korábbi falvak jól tükrözik ezt.” A tudós úgy véli, hogy ez az elrendezés segíthetett a növekvő városokban elkerülhetetlen konfliktusok elkerülésében, mivel az újonnan érkezettek saját területet kaptak, ahelyett, hogy a meglevő rendben kellett volna tért kiharcolni maguknak.

A szertartás szerves részét alkotta a higiénia tisztelete. Kenoyer állítása szerint szinte az összes harappai lakóház rendelkezett „fürdőszobával” és vécével, míg néhány város a tizenhárom méteres magasságot is elérhette részben éppen egészségügyi megfontolásokból kifolyólag. Ahogy az évek teltek városok gyakran épültek korábbi alapokra, de az Indus-völgyében a házakat időről időre meg is magasították, nehogy a szomszéd csatornája kiöntse a lakókat. „A szomszéd fürdőszobájához igazodtak – mosolyog Kenoyer. – Ezért nőttek ilyen gyorsan ilyen magasra a városok.” Minden „kerület” saját kúttal rendelkezett, s rafinált csatornarendszerrel szállították az elhasznált vizet a város falain kívülre. Ezzel szemben Mezopotámia városai a folyókból vagy az öntöző csatornákból jutottak vízhez, míg a szennyvízelvezetés nem volt megoldott.

A magasba szökő, téglavárosok, amelyeket tömör falak és tiszteletet keltő kapuk szegélyeztek, az első kutatókat Delhi és Lahore középkori erődjeire emlékeztették. Kenoyer azonban rámutatott arra, hogy egyetlen fal, amelyhez nem csatlakozik árok, vagy nincsenek benne éles sarkok, ahonnan az ellenséget rajtaütésszerűen le lehet rohanni, igen gyér védelmet biztosított volna. Szerinte a falak a városból ki- és beáramló áruforgalom ellenőrzését szolgálták. Harappában egységes kősúlyokat találtak a kapuk közelében, amely a kutató szerint arra utal, hogy ezeket használták a városba érkező árura kivetendő adó megállapításakor. A harappai főkapu szélessége három méter, amely elég ahhoz, hogy egy ökrösszekér akadálytalanul átférjen rajta. „A kereskedők – magyarázza – azért akarták a városba hozni áruikat, hogy azokat biztonságos helyen árusíthassák, s így a banditák ne foszthassák ki őket. Ahhoz, hogy bejuthassanak a városba adót kellett fizetniük. Ha valaki a városon belül állította elő termékeit, azokra is adót kellett fizetni, ha a falon kívülre kerültek. Így jutottak a városok bevételhez.”

Az adószedők és megbízóik kilétét továbbra is homály fedi. Mezopotámia és Egyiptom uralkodóval szemben az Indus-völgyének vezetői nem tették magukat múmiák és szentélyek segítségével halhatatlanná, viszont finoman megmunkált kőpecséteket hagytak maguk után, amelyeket amulettek és a piacra szánt árucikkek agyagtábláinak megjelölésére használtak. A pecsét állatfigurákat ábrázoltak, többek között bikákat, elefántokat, rinocéroszokat és krokodilokat, amelyek valószínűleg nagy hatalommal bíró klánok emblémái voltak. A legelterjedtebb szimbólum az egyszarvú volt, amelynek eredetét is az Indus-völgyében kell keresni.

Zavarba ejtő módon azonban a pecséteken feliratok is találhatók, amelyeket eddig még senkinek sem sikerült megfejteni. A feliratok nem csupán rövidek, de egyetlen ismert nyelven sem megfejthetők. A rovások kapcsolódásának vizsgálatából megállapítható, hogy a szöveg jobbról balra olvasandó. Az is egyértelműnek tűnik, hogy beszédhangok jelei és képek keverékéből áll össze az írás. A korai mezopotámiai rovásírás, amit a világ első írott nyelveként tartanak számon, csak piktográfokat (képeket) használt, állítja Kenoyer, míg az Indus-völgyi írás ettől függetlenül, legkésőbb Kr.e. 3300-ban jelent meg. Amíg a nyelv megfejtésre vár, az Indus-völgyi elitet alkotók kilétét homály fedi. Kenoyer úgy vélekedik, hogy a nagyobb városok mindegyike különálló városállamként működött, amelyek a kereskedők, földbirtokosok és vallási vezetők kiscsoportjának irányítása alatt álltak. „Ők ellenőrizték az adókat, a városba való belépést, és az istenekkel is tartották a kapcsolatot” – mondja. Miközben e csoportok között ingadozott a hatalmi egyensúly, a kormányzást látszólag állandó hadsereg nélkül oldották meg. Az egyiptomi és mezopotámiai szobrokon, festményeken és szövegekben világosan felfedezhetők a városok közötti csatákra, és a fáraók indította, hódító háborúkra való utalások. Az Indus-völgyében azonban egyetlen harci tevékenységet, foglyokat vagy ember-ember ellen vívott tusát ábrázoló dokumentumot sem találtak. Elképzelhető, hogy ezeket szövetre, papírra vagy más, könnyen bomló anyagra készítették, s ezek egyszerűen elpusztultak. Ennek ellenére a városok épületei és falain sem láthatók „harcban szerzett” sérülések jelei, illetve a feltárt fegyverek száma is igen csekély.

Az emberi maradványokon sem fedezhető fel erőszak nyoma. Alig néhány temetőt találtak, amiből arra következtethetünk, hogy a holtak elföldelése csupán a magasabb státuszú egyéneket illette meg (a többi tetemet elégetté vagy a folyóba vetették). A feltárt sírokból előkerült holttestek közül csak nagyon kevesen találtak betegségre vagy alultápláltságra utaló jeleket. Egy harappai temetőben folytatott előzetes genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy a nőket anyáik és nagyanyáik közelében temették el. A férfiak azonban, úgy tűnik, nem álltak kapcsolatban a mellettük nyugvókkal, amiből arra lehet következtetni, hogy feleségük családjával kerültek a földbe. Bizonyítékot találtak arra, hogy az emberek hittek a túlvilágban: egyes sírokból személyes tárgyak, például amulettek, egyszerű agyagedények kerültek elő. Gyakorlatias, üzleties szellemükhöz méltón a harappaiak nem temették el halottaikkal együtt értéktárgyaikat. A Közel-Kelet elitjétől eltérően a harappaiak értékes tárgyaikat folyamatosan forgatták, gyakran káprázatos díszekre tettek szert saját maguk és leszármazottaik számára.

E szokás ellenére a régészeknek sikerült olyan utalásokat előásniuk, amelyből az egyes emberek összegyűjtötte vagyon nagyságára lehet következtetni. Húsz éve a pakisztáni Karachi közelében fekvő Allahdino településén ráleltek egy ékszerrel teletömött agyagedényre, amely egy gazdag földesúr titkos tartalékait képezte.

Az ezüst és arany nyakékek, karkötők, gyöngyök és gyűrűk között megtalálható volt egy 36 darab, bronzzal megszakított, elnyújtott carnelian gyöngyből álló öv vagy nyaklánc. E rendkívül kemény kőből készült vékony, hosszú gyöngyök megmunkálása és átfúrása igen bonyolult és időigényes feladat. A Indus mesteremberei különleges fúrót készítettek e célra egy igen ritka metamorf kőzet felmelegítésével. E folyamat végén rendkívül kemény anyagot nyertek. Még ezek a különleges fúrók is fél óra alatt csak egy század centiméternyire hatoltak a gyöngyökbe. Kenoyer becslése szerint az allahdinoihoz hasonló ékszer elkészítése egyetlen embernek 480 órájába telt volna. Valószínűleg a kézművesek egy csoportja két-három éven át dolgozott a láncon.

Kenoyer érvelése szerint, a kézművesség és kereskedelem irányába tett ilyen fokú elkötelezettség révén terjedhetett el az Indus-völgyi kultúra katonai beavatkozás jele nélkül egy kétszer akkora területen, mint Mezopotámia. Csak úgy, ahogy napjainkban a termékekkel és a médiával együtt az amerikai kultúrát is exportálják, a pecsétek, az edények formája, az Indus-völgyében született szövegek is elterjedtek a környező településeken. Az Indus-völgyéből származó apró szobrok is összetett társadalmi struktúrára utalnak. Az azonos városban élők gyakran viseltek különböző stílusú ruhákat, vagy fésülték hajukat másképp, ami a más etnikumhoz való tartozást vagy a társadalmi különbségek kifejezése is lehetett. A férfiakat rövid és hosszú hajjal, szakállal, és borotváltan is ábrázolják. A nők hajviselete az egyszerű hajfonattól a  bonyolult tincsekbe rendezett, magasba törő tartószerkezetre erősített csodákig terjed.

Végül Kr.e. 1900 és 1700 között a kiterjedt kereskedelmi hálózat és a nagyhozammal termelő tanyák, amelyek e kulturális egyesülést eltartották, összeomlott, meséli Kenoyer, és különálló kultúrák születtek. „Megszűnt az írás – mondja –, megszűnt az adók kivetésére

Harappai férfi, akit néhány személyes tárgyával helyeztek örök nyugalomra használt súlyrendszer, és eltűnt az egyszarvú motívum”. A feloszlás okait találgató elméletek a nagy háborúktól az időjárás változásáig terjednek. Az első régészek úgy gondolták, hogy északról indoeurópai támadók rohanták le a területet, és rabigába hajtották a békés harappaiakat. Ez a feltételezés azonban már rég megdőlt. A nagyobb városok egyikében sem találtak harcra utaló nyomokat, bár az is igaz, hogy a kisebb települések közül néhányból, úgy tűnik, nagyon gyorsan távoztak el az ott élők. Bizonyított, hogy az Indus-folyó korábban máshol folyt, s ahogy „mozgott” számos települést elöntött tönkretéve mezőgazdaságukat. Valószínű, hogy amikor az emberek eltávoztak lakhelyükről, a kereskedelmi útvonalak is módosultak. A keleten fekvő Gangesz-völgyben, az Indus-völgyi befolyási övezet szélein, az újonnan megtelepedett, saját szokásokkal rendelkező indoeurópaik megerősödtek, míg a Harappához hasonló városok fontossága lassan teljesen elhalványult.

Az ősi, Indus-menti városok és kézműves mestereik öröksége azonban velünk marad. Az indiai Khambhat gyöngykészítői továbbra is harappai technikával dolgoznak – bár a köveket ma már gyémántfúróval munkálják meg. A bengáli kagylókészítők ugyanúgy készítik karpereceiket. Delhi és Lahore nyüzsgő piacterein hallván a kereskedők lelkes dicséreteit, amivel saját ezüstékszereik kiváló minőségét méltatják, s becsmérlik szomszédaik silány portékáját, ahogy az aranyat és az ékszereket bronzmérlegeken méregetik, igen nehéz elképzelnünk, hogy 4000 évvel ezelőtt a bazár nagyon különböző képet mutatott volna.

Kapcsolódó: Az Indus völgye – 1. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.