Ni Hao, Shanghai!

Posted on by 0 comment

Ni Hao a legviccesebb üdvözlés, amit valaha hallottam. De a legelegánsabb is. Ha jól öltözött, gondosan sminkelt hölgyek és Boss öltönyös, kimért mosolyú urak biccentenek hozzá, mindjárt másképp hangzik.

Két hullafáradt látogató vív közelharcot egyetlen szabad ülőhelyért a Shanghai Múzeum tetején. Elismerem, nem túl sportszerű küzdelem, tekintettel arra, hogy ellenfelem nem lehet több másfél méternél és tizenegy évesnél. Vörös nyakkendőt, rózsaszín csitt-csatot visel, és egy hálás mosolyt. Amint helyet szorítok neki magam mellett, a nemzetközi turistaegyezmény szerint elővarázsolja hátizsákja mélyéről az uzsonnás csomagját, kulacsa oldalára ragasztja a rágóját. Kezd végre rákapni az osztálykirándulás ízére. Nem sokban különbözik attól a lánytól, aki egy másik században és egy másik kontinensen unatkozta végig a visegrádi rajgyűlést, hacsak nem annyiban, hogy ez a kis úttörő a statisztikák szerint öt év múlva tűzpiros nyakkendő helyett tűzpiros Chanel-rúzst használ, és a legtrendibb Motorola telefonon rendeli majd házhoz a pizzáját. A kommunizmus egyszersmind a fogyasztói társadalom mindenre fogékony gyermeke, bájos két lábon járó cáfolata annak a téveszmének, mely szerint világunkat az ideológiák, és nem emberi gyarlóságok formálják.

Piac-elegancia
Körülöttünk Kína többezer éves történelmi ereklyéi, csipkefaragású bútorok, régmúlt korok uralkodóinak legszemélyesebb tárgyai, néhány teremmel arrébb hollywoodi sztárok gyémánt tiarái az éppen itt turnézó Tiffany kiállításon. A világ egyik legnagyobb metropoliszának kulturális központjában hömpölyög a tömeg, tolmácsgéppel (idegen nyelvű tárlatvezető helyett), Louis Vuitton táskával, vagy a maói időket idéző egyszerű kis vászonszatyorral.

Ez Shanghai, a luxus, a posztmodern hedonizmus és az ősi kínai kultúra fellegvára. Talán az egyetlen város New Yorkon kívül, ahol a turista villámgyorsan tudomásul veszi, semmin sem szabad fennakadnia. Mindenre van példa, ahogy az ellenkezőjére is. Igen, ez itt a még mindig kommunista Kína, Shanghai sok tekintetben emlékeztet Pekingre. Ugyanakkor a világ legdinamikusabban fejlődő üzleti szeglete, ahova áramlik a kapitalista tőke. Lüktető metropolisz, ahol minden nap(!) új felhőkarcoló épül, és hamarosan átveszi Hongkongtól az üzleti központ szerepet. Ebben a városban a nők pontosan a magyar átlagjövedelem harmadából gazdálkodják ki a tofura, L’Oréal alapozóra és Gucci órára valót.

Hogyan csinálják? Fogalmam sincs.
Pontosabban, amikor idegenvezetőnk felpróbál egy háromszázezer forintos Cerruti bőrdzsekit, majd néhány órával később a Hua Ting szabadpiacon méreget egy hasonló modellt négyezer forintért, már dereng valami. És amikor a legújabb Chanel táskakollekciót teríti ki elém egy mindenre elszánt tizenéves, aki végül tíz dollárért a vállamra akaszt egy rózsaszínt (mondják, rémesen átvert), már biztos vagyok benne, ez az a város, ahol a minimálbérből is kötelező divatozni.

Millió milliomos
Shanghai tizenhatmillió lakosa között persze szép számban akadnak koldusok és milliomosok is. Ez utóbbiak létszáma ugyancsak tekintélyes lehet, legalábbis a Three on the Bund luxusnegyed hömpölygő emberáradatából ítélve. Dior, Armani, Rolex, Givenchy… innen egyetlen luxusmárka sem hiányozhat. A befektetők roppant optimisták: ha Kína lakosságának csupán pár százaléka válik minőségi fogyasztóvá, az egyből százmillió potenciális vásárlót jelent. Vajon hogy élhet a kínai felső-tízezer, a híres-hírhedt szerencselovagok a kommunizmus és a vadkapitalizmus utolsó védőbástyáján?
Marguerite Duras híres regényének hősét, A szerető jóképű kínai fiatalemberét látom magam előtt. Nemezkalapban, ópiumtól révülten, dekadens mosollyal a szája szegletében. A harmincas évek nyüzsgő forgataga. Shanghai – az egyetlen kínai város, amely a történelem során végig ugyanazt a nevet viselte („a tengernél”, ennyi a jelentése) – a világkereskedelem egyik központja. Akkor épülnek az első felhőkarcolók, lábaiknál, a kis földszintes bárokban olasz matrózok, angol gárdisták, francia helytartók, dél-amerikai ópiumkereskedők tivornyáznak. No meg néhány elegáns kínai, mint a Duras-regény kiábrándult férfiszépsége.

Miután 1949-ben a kommunisták átvették a hatalmat, több százezer ópiumfüggő és a Nyugat számára Shanghai elveszett. Mások, nyomorgó kínaiak milliói valódi felszabadulásként élték meg ugyanezt. Később persze – akárcsak mifelénk – a forradalmi változás kegyetlen diktatúrába csapott át. Csak a nyolcvanas-kilencvenes évekre engedett szigorából, akkor viszont az addig oly zárkózott Kína szinte tálcán kezdte kínálni magát a nyugati tőkének. Nem is kellett sokáig csalogatnia.

Category: Nagyvilág | Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.